Nemes Nagy Ágnes: Hóesésben

Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.

Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.

Hajnal Anna: Szánkón

Húzza a szánkót hegynek fel,
szuszog a Jankó hegynek fel.
Siklik a szánkó hegyről le?
Ujjong a Jankó hegyről le!

De puha fehér dunna a hó!
Még felborulni is jaj de jó!
Vörös az orra, a füle ég,
szuszog a Jankó, de húzza még.

Csanádi Imre: Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,
angyalváró
gyögyehulló
gyöngyvirág-hó-

csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,

kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.

Szép Ernő: Hó

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.

Szalai Borbála: Mesevilág

Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.

Nagy László: Borzasan

Csin-csin, csin-csin-csere-rere,
szólnak a kékfejű széncinkék.
Cseréljünk: szív-csere-bere,
cinkeszívvel én is víg lennék.

Tél van, a télnek gyomra van,
s én borzasabb vagyok nálatok.
Ti összebújtok boldogan,
a kazal aranyos házatok.

Tóthárpád Ferenc: Téli csend

Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.

Mentovics Éva: A hóember kívánsága

Hatalmas a pocakom,
kint ácsorgok a havon.
Azt mondod, hogy kevélyen?
Egy kis faggyal beérem.

Mindössze csak az a vágyam:
hóból legyen puha ágyam.
Jószerencse el ne hagyjon,
víg orcámra mosoly fagyjon.

Mentovics Éva: Apró kis pelyhek

Hó hull az ágra,
s apró kis pelyhek
szél karján vígan
libbennek, lengnek.

Felkel a szél most,
jól megkavarja-
Pelyheket szép nagy
buckákra rakja.

Hófehér dombok,
mint téli álom-
csillogva ringnak
hófehér tájon.

Nyulász Péter: Hó hahó

Lábam alatt ropog a hó,
fehér minden földön-égen:
ez az, ami nekem való,
erre vártam egész évben!

Legjobb most a hópelyheket
bekapni a levegőben,
nyelvem hegyén olvadjon el,
attól leszek jó erőben!

Jó a jégen korcsolyázni,
szánkót húzni fel a hegyre,
vagy az utcán hógolyózni,
hóemberek jönnek szembe.

Aztán, ha már jéggé fagytam,
kezem-lábam megdermedve
uzsgyi haza, vár a paplan,
nem vagyok én jegesmedve!

Mentovics Éva: Hókristályok roppannak

Fenyves erdő fái közt
délceg szellő vágtat.
Kristálypaplan borítja
reggelre a tájat.

Fodros felhők úsznak el
felettünk az égen-;
Hópelyheket szórva szét
erdőkön, és réten.

Fehér ingbe öltözött
hajnalra a város.
Hófehér a háztető,
és az út sem sáros.

Erdő széli domboldal,
mintha minket várna-
Hótakarót hint a szél
a didergő tájra.

Hókristályok roppannak,
amerre csak járunk.
Vegyük elő szaporán
a tavalyi szánunk!

Mentovics Éva: A hóember

Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.

Juhász Magda: A hóember király

Kertünkben a hóember
olyan büszkén áll,
mintha csak ő lenne a
kalapos király.

A kezében seprűnyél,
fején a kalap,
de egyszer csak vidáman,
rásütött a nap.

Sírdogál a hóember,
cseppre – csepp szalad,
oda lett a királyság,
néhány perc alatt.

Osváth Erzsébet: Első hó

Ébredjetek gyerekek!
Csoda történt éjjel.
Megérkezett Télapó,
Csillagot szórt széjjel.

Fehér köntöst is hozott
a bokroknak, fáknak.
Nézzétek, hogy örülnek,
Mostmár nem is fáznak

Hideg szél fúj, hull a hó
hó-kabát a fákon.
A kis cinke didereg,
megbújik az ágon.

Őzike az erdőben
magas hóban baktat,
Megnézi az etetőt:
van-e benne abrak?

Milliónyi pelyhecske
lengedez a tájra-
Decemberben mindenki
a Télapót várja.

Csilingelnek a csengők
az erdei laknál.
Télapóka rakodik,
majd a bakra felszáll.

Erdők felett repíti
sok kis útitársa.
Hat kedves kis rénszarvast
fogott be a szánba.

Vígan szállnak fel vele
a csillagos égig.
Csillagok az útjukat
fényükkel kísérik.

Nagymedve és Fiastyúk,
s még ezernyi csillag
ragyog nekik, hogy lássák
a végét az útnak.

Kányádi Sándor: Aki fázik

Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!

Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó

Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.

Szabó Lőrinc: Esik a hó

Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye-
de reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Osváth Erzsébet: Mennyi apró télapó!

Hull a hó, hull a hó
mennyi apró télapó!

Igaziak, elevenek,
izgő-mozgó hóemberek.

Nagykabátjuk csupa hó,
honnan e sok télapó?

Kik ezek, kik ezek az
apróka télapóka emberek?

Óvodások mennek sorban,
záporozó habos hóban.

Kányádi Sándor: November

Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régről nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud november,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák és a varjak.

Devecsery László: Itt a tél

Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.
Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.

Tóthárpád Ferenc: A hóember

Bár neve: ember,
hóból a lába,
hóból a törzse,
hó a ruhája.

Tán nem is ember!
Vagy talán mégis?
Meg sose moccan,
tudja a szél is.

Két szeme: két gomb,
Répa az orra.
Szén-mosolyáért
Pisti csúfolja.

Karjai ágak,
„ég fele néznek”!
Hessegetik a
széncinegéket.

Görgey Gábor: Téli tó

Csípőre tett kézzel
tó partjára állnak,
kíváncsian nézelődnek
fehér hasú házak.

A csillogó parton
bámulnak a jégre,
s pöfékelnek barna füstöt
kéménycsücsörítve.

Szaladnak a tóra
csöpp gyerekek rajban,
a gubancos ördögbunda
mindegyiken rajt' van.

Visongatva csúsznak,
egymást lökik-vágják
sok nevetve tapogatja
pecsenyéje táját.

S a jég alól bámész
halak, békák, rákok
nézik, milyen jól mulatnak
fönn a fiúk, lányok!

Csorba Győző: Hó-hívogató

De jó volna, ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs, levél se
betakarna a tél mindent fehérbe.

Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek.

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna.

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne.

Azért mégis, ha így is,
ha ez csöppet segít is,
de jó volna, ha volna,
ha a friss hó falut-várost bevonna.

Kányádi Sándor: Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! -
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! -
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

Sarkady Sándor: Kérlelő

Fenyő ága
hósugárban,
mire vársz a
hófúvásban?

Hideg az a
kristálybunda,
gyere haza
kisházunkba.

Karácsonyfám
te lehetnél,
gyertyalángnál
melegednél.

Tóthárpád Ferenc: Fogócska a hóban

Ébred a határ,
puha künn a hó.
Kedvem ragyogó,
te vagy a fogó.

Messze szaladunk,
csuda szép a rét!
Jönnek mivelünk
kicsi cinegék.

Huss! Cinege, huss!
Fuss a havon, fuss!